10.  Dalmát-Horvátország rövid története a magyar uralomig

       A kicsiny, de néha igen erős Horvátország, a Dinári-Alpok nyugati lejtőjén, az Adriai-tenger mentén, a Cetináig feküdt. Azon túl, a tengerpart mentén, a Primorje felé, Délre a Drilig és Keletre, a hegyeken túl, melyek az Adriai- és a Fekete-tenger vízválasztóját alkotják; a Zagorjében a szerbek telepedtek meg.

     A két rokon nép a VII. században szállta meg  a római Dalmáciát, mikor Magyarország területén még az avarok birodalma volt. A horvát földet a Velebit sziklás bástyája két részre osztotta.

      Északon, a régi Liburniában, három törzs lakott, három zsupában. Gacsko, Korbava és Dél felé Likka. / A Velebit aljában./ Ennek a három határszéli zsupániának /zsupának/, a horvátok közös fején, a nagyzsupánon kívül, még volt egy külön fejedelme is, a bán; - mely rejtélyes, talán kelta, talán avar eredetű elnevezés alatt, a későbbi, már magyar évszázadok, a délvidéki kormányzót, a frank és német határgróf /Markgraf/ megfelelőjét értették. Ugyanis feladata a határok őrzése volt ezen a vidéken, a X. és XI. század független Horvátországában is; védve a Római Szent Birodalom felől a kicsiny országot.

      Az ország magva azonban, a Velebittől Délre, a mai Dalmáciában feküdt.  Ebben az időben, vagyis a Szent István király és Könyves Kálmán király közti időben, tizenegy zsupa volt itt: Cleuna, Imoski, Pelva, Pset, Bribir, Nona, Tnéna /később Knin, Tenin/, Sidraga, Smina, Cetina,  a Cetina folyó mellett, s a tengermelléki Primorje.

      Horvátországban és Észak-Dalmáciában ez a terület csak Dél-Keleten, ahol a Dinári-hegység lelapul, és a mai nap is Sinjből út vezet, terjedt át a mai Boszniára; Livno és Glamocs vidékére, ahol most Pelva keresendő. A Cetinán túl pedig, csak egy zsupa feküdt: Imoski. – Tehát mindössze, úgy 14000 négyzetkilóméter volt az egész terület.

      A tengerparton, a horvát hódítás után is megmaradt néhány ponton a római lakosság, de a szárazföldön a római népességet teljesen kiszorította a szlávság.

     Északon, a quarneoi öbölben feküdt a három kis sziget, úgy 60-70 km hosszan: Arbe, Veglia és Osero.

     Lejjebb, Velebittől Délre feküdt a régi, nagy „Jadera”, görögösen Diadora, mely név, később Zadarra, majd Zárára változott. Falai közt híres templomok és ereklyék voltak. Itt őrizték Szent Anasztázia testét és Szent Chrysogon barát és vértanú láncait.

     Időnként itt lakott a bizánci sztratégosz, latinosan proconsul is, másképpen „Dux”, aki a X. és XI. században s utána még egy ideig jelképezte, ha csak névlegesen is, a bizánci császár fennhatóságát. 

     Jóval lejjebb, Délre, nem messze Cetinától feküdt a kisded Trau, Szent Lőrinc diakónus sírjával, úgyszólván egy szigeten, melyet csak keskeny földnyelv kötött össze a szárazfölddel.  Ugyanennek az öbölnek a keleti részén állott a régi világban Salona, Dalmáciának hajdani fővárosa. Ennek közelében, egy órányira, a nyílt tenger mellett épült valaha Diocletián császár híres palotája. Mikor a VII. század derekán a barbárok Salona városát elpusztították, a lakosok nagy része ide, a régi császári palota romjai közé menekült, melynek még sok ép fala és épülete állott. A környező sziklás vidék viszonylagos védelmet jelentett, mert megnehezítette a támadásokat, s könnyítette a védekezést. A régi palota falain belül, mint valami várban, alakult meg görög nevén Aspalaton, latinul Spalato, a horvát-kori Dalmácia leghíresebb, legnagyobb városa.

     Benne a császári palota Jupiter temploma a Boldogságos Szűz templomává változott, s odahozták Salona romjaiból a buzgó lakosok Szent Anasztáziusz és Szent Domnus /Doimo/vértanúknak holttestét. / A legenda szerint, Szent Doimot még Szent Péter rendelte Salona első püspökének; - ezért az új településen ő lett Spalato védőszentje./

      A fennmaradt római telepek mindegyikén külön püspök volt, Spalatóban érsek.

    A spalatói érsek, a későbbiekben, a régi salonai érsek prímási méltóságát egész Dalmácia felett megkövetelte és részben gyakorolta. Az érsek mellett, ki világi dolgokban is döntő szerepet játszott, a községek élén priorok álltak, akik a népgyűléssel intézték a közügyeket.

      Egyébként, ezen kis városi respublicák között semmilyen összekötő kapocs nem volt, legfeljebb az, hogy amikor a konstantinápolyi császár tekintélye ezeken a részeken megint erősebb lett, akkor mindegyik város egy közös egész részének tekintette magát.

     A szárazföldi szlávokkal szemben is idővel modus vivendi létesült. / Modus vivendi= különböző érdekek közti áthidaló megoldás; annyimint = megélhetési mód!/

     Maguk a bizánci császárok is, a IX. század vége felé megengedték, hogy a városok a horvátoknak adót fizessenek, azért, hogy békén hagyják őket.

     Idővel a horvátok és a dalmátok összeházasodtak, s különösen Spalatóban találkozhatunk már korán sok szláv névvel. De azért a városokban, a római elem maradt túlsúlyban.

     A közeledést elősegítette, hogy a horvátok már a IX. században keresztényekké lettek, a nyugati egyházhoz csatlakoztak, s csak kismértékben ingadoztak a keleti és a nyugati ritus között, helyenként részben Method szláv ritusát követve.

     A horvátok nyers és vad nép volt kezdetben; kisebb hajókon: sagenákon és gondolákon kalózkodtak. / Egy-egy ilyen hajón 10, 20 vagy 40 ember fért el./

     A horvát törzsek, már a IX. század eleje óta egy közös főt, a nagyzsupánt ismerték el; s Bizánctól a X. században a horvátokhoz írott levelet a „Horvátország archonjához” címezték, nem úgy, mint a magyaroknál: „archontokhoz”.

     A X. század derekán kezdték a nagyzsupánok magukat „királyoknak” nevezni, utánozták a bizánci udvart, de szorosabb szervezetet a törzsek között nem tudtak létrehozni.  Azonban a nemzeti összetartozás érzése megvolt, nem úgy, mint a szomszédos szerbeknél; - ezért maradt fenn nemcsak nevük, de a kis nép bizonyos mértékű önállóságát mindig újra és újra kivívta; - sőt, időnként hatalmát még a szomszéd területekre is kiterjesztette; - bár azt állandóvá tenni képtelen volt. Mindig csak egyes embereken múlott, és múlékony körülményektől függött. Így például, a magyar Géza fejedelem idejében Drzislav „király”-nak nemcsak a dalmáciai rómaiak, de még Velence is adót fizetett.  Később Velence egy időre meghódította Dalmáciát és ekkor a velencei dózse, II. Orseolo Péter, „Velence és Dalmácia hercegének” nevezte magát. Fia, Ottó, Szent István király sógora, ki a magyar király egyik húgát/ Gizellát?/ vette feleségül, - a Dalmát városokat, 1018-ban, a horvátok ellen vitézül megvédelmezte, de a későbbi belvillongások 1024-ben megfosztották trónjától és menekülni kényszerült, majd 1026-ban Bizáncba száműzték.

      Ugyanebben az időben, Horvátországban is belvillongások voltak. Az ország a bizánci császárnak meghódolt, a magyarok pedig, hogy Ottó ellenségein bosszút álljanak, az országba nyomultak, a tengerparton lábukat megvetették, s a római-olasz dalmátokat állandóan nyugtalanították, s némelyeket közűlük meghódolásra kényszerítettek.

      Később Horvátországban, a XI. század második felében az állami rend ismét megerősödött. Drzislav testvérének unokája, Péter, horvát nevén III. Kresimir, uralkodása alatt /1052-1073./ befolyását kiterjesztette a latin-dalmát telepekre: Arbéra és Spalatóra is.

   Püspökeik ott jártak gyakorta a horvát királyok udvarában, akik azután a zárai kolostornak új adományt adtak, és megerősítették az arbei kolostor alapítását.

    Mindkét város püspöke elismerte a bizánci bazileusz névleges felsőbbségét. S ekkor, III. Kresimir király idejében, a horvát Belgrádban, Nona városában, csakúgy, mint a latin Arbéban, Trauban, Zárában is a konstantinápolyi császár évei szerint datálták az okleveleket.

     Emellett azonban III. Kresimir és második utódja, Zvonimir, a magyar Géza és László királyok sógora, ő maga nem a királyi család sarja; - a római pápákhoz, a nyugati egyházhoz is fordultak. A Rómához tartozásért feláldozták /1060-1063./, a horvát papság nagy szomorúságára, a szláv ritust, a szláv istentiszteletet, a cirill betűket, és csak görög, vagy latin istentiszteletet engedtek meg egyházaikban. Zvonimir pedig, keresztény nevén Demeter, mikor uralkodásra jutott, - épp abban az időben, mikor VII. Gergely pápa Magyarország fölött is hűbérúri jogokat igényelt, de hiába, - mint horvát király, a pápa hűbéresének vallotta magát. Ezért a pápai legátus engedélyével koronázták meg, adtak át neki kormánybotot, kardot, zászlót, a királyság jelvényeit. 1076. októberében, a salonai Szent Péter egyházban koronázták meg, s nyugati módra,  e’ koronázásnál hűséget és engedelmességet esküdött a pápai széknek, és megígérte maga és utódai nevében, hogy minden év húsvétján 200 darab bizánci aranyat fizet adó fejében a pápának.

     Zvonimir így „Isten kegyelméből és az Apostoli Szentszék jóvoltából” volt horvát király és tizenegy évig uralkodott, fia nem volt. Halálával /1087./ ismét megbomlott a rend. A horvát nemesek Istvánt, a Drzslav család ivadékát, III. Kresimir /Péter/ unokaöccsét hívták meg a trónra, de ő inkább kolostorba való volt.

     A bomló országot a bizánci bazileusz / korábbi jogára hivatkozva/, még Zvonimir életében Velencének adta, „mely nagy érdemeket szerzett magának a római birodalom körül”. /1085./ A dózse ettől kezdve magát már nemcsak Velence és Dalmácia, hanem Horvátország hercegének is nevezte.

     Az országban polgárháború tört ki. A rablás, pusztítás és öldöklés lett mindennapivá.

     Szent László, magyar király testvére, Ilona, Zvonimir király özvegye, „kit ellenségei sanyargattak”, - testvéréhez fordult segítségért, - hogy a magyar király foglalja el Horvátországot és teremtsen rendet; - könnyen hatalma alá hajthatja!

     László sereget gyűjtött és Horvátországba ment. 1091-ben foglalta el Horvátországot.

    Kálmán király pedig, 1105-ben foglalta el Dalmáciát.

     Szent László király hódítását a régi horvát királyságnak egy kis darabja Északon még túlélte, s Péter nevű királya új erőt öntött a kis országba és határát még egyszer a Gozdig kiterjesztette. A keresztesek dél-franciaországi hadteste,- melyet gróf Raymond De Saint Gilles vezetett,- mikor itt átvonult 1096-ban, Péter király apró országának maradványa még megvolt.

      Kálmán király a hódítás után is nagyon jól tudta, hogy Dalmáciáért még harcolnia kell Velencével. Ezért azon volt, hogy a dalmátokat minél inkább megnyerje, s minél szorosabban láncolja Magyarországhoz. Miután már 1108-ban a trauiaknak ugyanazokat a jogokat adta, melyeket Spalato nyert annak idején; 1111-ben ismét elment a tengerpartra. Hadsereg kísérte. Vele voltak: Lőrinc érsek, Marcellus: váci, Simon: pécsi, Máté: veszprémi, György: győri, Sixtus: váradi /vagy bihari/püspökök; János nádor, Urosának fia – ki Pozsonyban III. Henrik ellen harcolt – és sok más ispán. Zára mellett királyi széket – Curiát – tartottak. Odagyűjtötték az ország nemeseit és a dalmát-országi főpapokat, Crescentius érsek vezérlete alatt: Anastasius: teneni, János: traui, Bonus: belgrádi /tengerfehérvári/, Domokos: vegliai, Péter: oserói, Pál: arbei püspököket. Ott volt Zára püspöke, Gergely is, ki a magyar uralomnak egyik fő oszlopa volt a tengerparton. A király bizalmát is bírta, de akarta, hogy Dalmácia szabadsága a jövőre nézve is, mindenkorra meglegyen, s minél több, minél hatalmasabb kezesek garantálják ezt. Az ő sürgetésére maga Kálmán király, Lőrinc érsek, a magyar püspökök, János nádor, Keled: bácsi, Márkus és Salamon: bihari, Szolnok: nógrádi, Ugra és Tibold: somogyi, Ivánd és más ispánok,,” - írta a zárai püspök embere, aki jelen volt – „vagy sohasem tudtam, vagy ha tudtam is elfelejtettem, s ha mindannyinak nevét tudnám és ide írnám, nagyon is sokra duzzadna írásom., mert sok százados is volt közöttük”,  -  a Szent Keresztre, Isten Szent Evangéliumaira megesküdtek, hogy Dalmáciát régi szabadságaiból soha semmiben sem forgatják ki, püspököket, prímást, akit nem ők választanak, rájuk nem tukmálnak.

   Kálmán király kijelentette, hogy az invesztitúrát püspökre, apátra nézve igénybe nem veszi. Kimondta, mindkét ország, Magyarország és Dalmácia helyeslésével; - hogy a dalmát papság a magyar egyháziakkal egyenlő szabadságokkal éljen. Vagyis, hogy ne mindenféle bíró, hanem csak püspökeik és espereseik idézhessék meg őket, s a kánonok szerint történjék felettük az ítélet. A dézsmálás magyar módra történjék, azt királyi és püspöki poroszlók együtt hajtsák végre. Ezért kapják a dézsma egy tized részét, ebből a fele a királyi poroszlót, a másik fele pedig, egyenlő részben a püspök curiális comesét /udvari ispánját/és poroszlóit illesse meg.

      Ezután, minthogy „Isten kegyelméből Dalmáciát és Horvátországot meghódította”, a vitézül ellentállott Arbe püspökének, Pálnak kérelmére, az arbei egyházmegyét, területe birtokában, „amennyire tőle függ” s oklevélben, melyet Lőrinc érsek szerkesztett,- megerősítette, miután eme birtokokról, - melyekhez Pago szigete /akkor Kissa, Likka/ s az Arbeval szemben fekvő tengerpart, a hegyek alja tartozott, - III. Kresimir király privilégiumából és a dalmát püspökök tanuságtételéből értesült.

      Esküje emlékére Kálmán király a három aranykeresztet, melyekre az eskü történt, a zárai, spalatói és az arbei egyházaknak ajándékozta. Azután mégegyszer körüljárta az országot, s miután hazament Magyarországra, magával vitte a zárai püspököt, ki ott jelképesen is hírdette a magyar-dalmát egyházak egységét. /1111./

    A magyar befolyás nagyságát mutatja, hogy 1113-ban, mikor Crescentius érsek meghalt, utódjává, a spalatói világi elem kívánságára, Kálmán egyik kedves emberét, Manases, zágori /zágrábi/püspököt választották; s ugyancsak a város keleti szeglettornyát önként átadták Kálmán királynak, aki abba erős őrséget helyezett, annak vezérlete alatt, aki a horvát földön a királyi adót beszedte.

 /// De Dalmáciáért még a későbbi időkben is folytak időnként harcok, s az évszázadok során a dalmát szigetek és a partvidék, Zárától Délre, a Velencei Köztársaságé lett.

 / Veglia szigete is, melyet a Frangepánok továbbra is birtokoltak./

     Később, a török birodalom terjeszkedésével, mikor Magyarország középső része is török vilajet lett, a Zágráb vármegyétől Keletre eső terület is, Babocsa várától Délre, a tengerig húzódó határral, a Drávától Délre eső teljes terület a töröké lett, vagyis:

      Kőrös megye keleti, nagyobb része, Zágráb megye keleti része, Verőce megye, Pozsega, Valkó és Szerém megyék, továbbá Dubica, Szana és Orbász megyék, valamint a bánságok.

     Később a Dráva- Száva közötti föld vissza lett foglalva, és csak a későbbi időben majd Bosznia-Hercegovinának nevezett terület maradt a töröké. / Dubica, Szana és Orbász Bosznia-Hercegovina területére esik!/

     Később Fiume környéke és Dalmácia, Napóleon hódításai következtében, Illíria néven Franciaországhoz tartozott 1799-1811 között.

     Ezután visszakerült Ausztriához Dalmácia. Végül 1878-ban Bosznia-Hercegovina is visszakerült a Monarchiához.

    Az új közigazgatási felosztásban már Dalmácia, az Osztrák-Magyar Monarchián belül külön ország, míg Horvát-Szlavónország, bár közigazgatásilag nem Magyarország, de továbbra is a Magyar Szent Korona Országa. Bosznia-Hercegovina is természetesen már Ausztriáé. Ennek az állapotnak azután a végzetes I. Világháború vetett véget. /

 / Írta: Lehoczky József – 2007. február 28./

 

Keresd: Lehoczky Józseftől: Magyar Lovagkönyv, a feudalizmus kézikönyve! - Ezen a weboldalon lévő anyag az említett könyv kiegészítése. Keresd a könyvet!

Kiadó: Novum Publishing - Ausztria-Neckenmark

Honlap: www.novumpocket.com

Könyvről bővebb: http://novella-vers.hupont.hu/

Írj egy emailt a kiado@novumpocket.com címre és rendeld meg a fenti könyvet!, mely 555. oldalas, ára: 4570Ft + szállítási költség, mely Magyarországon belül 1080 Ft, határon túl 2870 Ft! Írj egy megrendelést a kiado@novumpocket.com címre, rendeld meg,- az általad megadott címre elküldjük a számlát,- az átutalásod után kb. egy hét múlva megkapod a könyvet! - Átutalás nemcsak banki úton, hanem postai csekken is megoldható! Keresd! Rendeld meg! Nem maradhat ki a könyvtáradból!

 

 

Oldal: Dalmát-Horvátország rövid története a magyar uralomug
MAGYARORSZÁG VÁRMEGYÉI ÉS EGYHÁZMEGYÉI AZ ÁLLAMALAPÍTÁS KORÁTÓL - © 2008 - 2024 - magyarvarmegyek.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat